(..) A karneváli felfordított világ, vásári parádé sötét, miniatűr változata a Metanoia Artopédia legújabb előadása, a Tizenhárom hónap (házi őrizetben). A maréknyi közönséget (minthogy ennyi fér be a szűk térbe) úgy vezetik át a titkos helyre, egy kis lakás fekete varázsdobozzá alakított terébe, mint a legbátrabb kíváncsiskodókat, akik a sötét sátrak, mutatványosbódék vándorshow-ira fizettek be. Nehéz megfogalmazni, hogy a művészetnek milyen formája, műfaja az, amivel az előadáson keresztül találkozik az ember. Valamelyik néző 3D-s mozihoz hasonlította, és bármilyen paradox is egy 3D-s dolgot a 3D-s hatásélményel jellemezni, a hasonlat igen találó, mivel rámutat a látottak szerepjátszós színháztól való végtelen idegenségére, arra, hogy az emberekre itt "csak" mint fény(- és hang-)forrásokra van szükség mint fényt megtörő tömegekre, árnyékokra és zajgépekre. A mozi említése Panofsky megjegyzését is felidézi arról, hogy a film nem rögzített színház, hanem megmozdított festmény, képeslap vagy viaszbábu, azaz, nem muzealizál, egysíkúsít egy másik médiumot, hanem animál, megelevenít, életre
kelt egy mozdulatlan tárgyat, mely leírás a Tizenhárom hónap furcsa, kísérteties közegét is inkább jellemzi, mint hogyha lelassított, rosszul látszó (fotózhatatlan) színházat látnánk benne.
Nekem azok a felhúzhatós gyerekfényképezőgépek jutnak eszmbe, melyek egy belső valóságot mutatnak, illetve (a Kispendrájv után) megint az a feketedoboz, amelyet nagyapám hajtogatott fekete keménypapírból, egyik oldalára fehér zsírpapír ragasztva, a másikon kis luk, és ami megfordítja a világot. (Itt hivatkozom le, még az esetleges helyesbítési kérelmek előtt, hogy a Metanoiának színháztörténeti viszonya van a fekete dobozzal, az érdeklődők nézzenek utána!) Nyilván megváltoznak az arányok, a kis doboz nő szobaméretűre, vagy mi megyünk össze, de mindenképp valamiféle varázsdobozba kerülünk / lesünk be. Ha színház, ilyen pici színházban még nem voltam, ilyen közel a látványhoz, szinte odasimulunk a mozivászon-aránynál (amit ugye a hagyományos, realista
színpadi keret aránya is követ) szélesebb ablakkerethez, mégis egybefogható a látvány, a fényeknek és árnyékoknak az a varázslata, melyből ez a különleges, folyamatban lévő installáció összeáll.
Az ablak előtt néha zsírpapírfüggöny gördül le vagy fel (vö. home made-verzió), de akár vele, akár nélküle, a látvány varázslatát a fehéren túl megnyúló, besüllyedő, bezuhanó mélységérzet adja, a keresztbe fektetett, tekintetet messze vezető élő fa, a bolygóféleségek és a (Löw Immánuel, szegedi főrabbi 13 hónapnyi lecsukatásának kordokumentumaira épülő) történet fő motívumai, a becsomózott végű fehér kendők (soha ne felejts el!), melyek olyan megvilágítás alá, a fények olyan játékába kerülnek, hogy a néző egy egyszerre valóságos és mesebeli űrben érzi magát. Gyönyörű a hosszú "vihar" az egymást nyugodtan követő villámlásokkal; az esemény, a cselekmény az olyan pillanatokban húzódik, mint amikor a messzi fényingára fókuszáló szemet hirtelen egy
elől beúszó kontúrtalanabb, elmosódó, közeli árny lepi meg. A szövegtöredékekből, a költőire vágott újsághirdetésekből összeálló verbális síkot – a szövegtöredékek ritmusos ismételgetéséből, az elnyújtott hangú vagy többszólamú verziókból formálódó, a látvány hangulatát ismétlő hangjátékokat – árnnyá változott emberek, az animált papírdoboz varázslatában feloldódott lények szolgáltatják.
Különös színezettel árnyalja tovább az élményt a rendező Peró (Perovics Zoltán) szerepe, aki az "ablak" határán elfoglalt helyzetével végleg megadja a kegyelemdöfést a hagyományos, valóság-műalkotás, kint-bent oppozíciópárokon alapuló esztétikának. Szükségből vagy nem, de ő az, aki személyesen helyére vezeti a nézőt a sötét térben, aki megmutatja a légkondícionáló kikapcsológombját, a lámpakapcsolót, hogy megnyugtasson, veszély (pánik, meleg) esetén azonnal megszakítjuk az előadást. Meglepő lehetne, hogy miután a néző tudatosan belevágott, hogy szembenézzen a színház "sötét"
oldalával, egy ilyen nagyvárosi műanyag-performatívummal találkozik; meglepő lenne anélkül a méteres, ágas-bogas, fehér zsebkendőkkel (az "előadás" későbbi motívumaival) feldíszített facsoda nélkül, melyet Peró a másik kezében tart magasan. (Hogy az előadás egyenjelmezét, a keménykalapot, a fekete zakót már ne is említsük.) Milyen kár, hogy nem írhatom le Jeles nevét, így nem említhetem meg az Álombrigádból azt a szereplőt, aki a munkások szekerén unott arccal döcög, egyik oldalán tetőtől talpig lovag-, másik oldalán tetőtől talpig munkásruhában, vertikálisan kettévágva. Így nem hasonlíthatom ehhez az alakhoz Perót sem, akinek fél karját már felemésztette valamiféle fenség aurája, míg a másik a nézők kezét fogja erősen, mégis remegve, hogy a "darab" sikerén izguló rendezőként mindent megtegyen a nézők kényelméért.
A helyre segítés és eligazítás után a Metanoia-zászló felhúzása közvetkezik, egy kis WC-papír-lobogó (a barna, rücskös fajtából) kivarázsolása egy (a Tizenhárom hónap fő
kellékei közül való) réges régi újságból, láthatatlan vékony szálak mozgatásával felügyeskedve a fekete ablak(színpad-)keret tetejére. (Most inkább nem szakítom meg magamat, hogy a fesztiválelemzésemen végigfutó WC-motívumunkra hívjam fel a figyelmet.) A "mű" határán helyt kapó kis performanszot Peró saját hangján folyamatosan kommentálja ("Metanoia-zászlófelhúzás következik, jaj, elakadt, na, menj már" stb.), mégsem érezzük, mint ahogy már a helyre vezetés közben sem éreztük zavaróan civilnek, "kintinek" a jelenlétét, nem tör meg semmi "bentit", mivel alkotásának élménye nem mérhető ilyen (kint-bent, civil-színész, valóság-mű) koordinátákkal. Mivel a keménykalapos, alig mozgó emberek ott bent is "csak" olyan tárgyak, mint a zsebkendő, a fa vagy az újság (ahol ezek a tárgyak "csak" annyira élők, mint az emberek), nem lehet zavaró ennek az alaknak a jelenléte sem, viszont annál természetesebb, minthogy a performansz része. Valójában már a függőfolyósón elhelyezett Peró-tárgyak, a korábbi előadások, installációk mütyürjei is elkezdték aurával fertőzni a folyósón várakozó
nézők terét és idejét. Amikor pedig az időben kiterjesztett fény- és hang-csoda (ami az előadást jelenti) véget ér, Peró ugyanilyen természetességgel – mintha csak az ültetéses szövegét folytatná – közli velünk, hogy ez az archív magnófelvétel még 40 percig eltart, úgyhogy javasolja inkább, hogy menjünk el. Köszönjük, hogy bekukkanthattunk a masinádba, Zakariás! Kevés előadásnál érzem a funkcióját az egyre divatosabb nem-tapsolásnak, de itt tényleg furcsa lett volna, végülis az után sem tapsolunk, hogy bedobjuk a pénzérméket a messzelátóba. Hiába vagyunk ugyanazon a vásártéren, mint a harsány Derevo, ebben a sötét sátorban apró fejbiccentéssel vagy kifelemenet egy kézfogással köszönöm meg inkább az élményt. Sok néző nem bírta ki, hogy mégis a jó öreg tapssal adjon hangot tetszésének, mire Peró megmerevedett behajlított kézzel (mint lejárt coin-operated boy, ez is milyen szép volt, köszönjük, tapsolók!) próbálta jelezni, hogy ne, de persze senki nem kapott érte büntetést.(...)