Mikola Gyöngyi: Emlékszel még?
Ex-YU társulatok és a Metanoia a Thealteren
Különösen érdekes volt ezek után (újra)megnézni Perovics saját rendezését, a Metanoia Színház Tizenhárom hónap (házi őrizetben) című előadását a Thealteren. Tulajdonképpen ez az előadás is egy korábbi projekt folytatásaként keletkezett, az Előkészületek. Deszkák, pallók… című előadás problematikájának újabb megközelítéseként is értelmezhető.
A cím Löw Immánuel szegedi főrabbi megrágalmazására, letartóztatására és házi őrizetére utal, az előadás pedig ezt az 1920. április 23-tól 1921. június 21-ig terjedő időszakot dolgozza föl korabeli újságcikkek, levéltári dokumentumok és a rabbi saját írásainak
felhasználásával. Amikor belépünk a Metanoia Artopédia kicsi, sötét nézőterére, a fekete semmivel találjuk szembe magunkat. A Metanoia védjegyének is számító Fekete Doboz belsejében foglalunk helyet, és ahelyett, hogy felmenne a függöny, vékony, fehér, áttetsző papírból készült "vetítővásznat" húznak ki szemmagasságban. Csakhogy a mozival ellentétben itt ennek a vászonnak a hátuljára vetítenek, az "események" a vászon mögött zajlanak, inkább sejthetően, mint láthatóan, miközben a felolvasott korabeli szövegekből lassan kirajzolódik a szituáció: az 1919-20-as években, az antiszemita terrorhullám idején két újságíró nyilatkozatot kért Löw Immánueltől az atrocitásokkal kapcsolatban, Löw szavait azonban cikkükben eltorzították, és emiatt a rabbit zsidóellenes hisztéria közepette börtönbüntetésre ítélték. A fogság idején írta meg többek között az ószövetségi növényneveket rendszerező Die Flora der Juden című alapművét.
Az archív anyagokat felolvasó hangok a legkülönbözőbb irányokból jönnek, a zseniálisan tervezett világítás nem teszi lehetővé, hogy megállapítsuk, hányan vannak és mekkora térben helyezkednek el. A Fekete Doboz felmérhetetlen belsejében átéljük a félelmet, a szorongást, a kiszolgáltatottságot az ismeretlenből váratlanul ránk törő irracionális erőkkel szemben. A félelem és a bezártság pszichikai térképzete azonban fokozatosan átalakul a gondolkodás, a meditáció, az imagináció, és az alkotás bensőségességének térképzetébe azáltal, hogy a rabbi templomi beszédeinek metaforái testet öltenek, kiválnak a fekete háttérből.
Talán ebben a minimalista produkcióban, mely ugyanakkor a szó szoros és átvitt értelmében is magába sűríti többek között a színpadi terek kiképzésével, a bábjátékok, árnyjátékok, a performanszok és a mozgásszínházak jelképzésével, a fényeffektusok létrehozásával, az installáció-készítéssel kapcsolatos, megannyi technikát és alkotói
tapasztalatot, talán éppen ebben a "legartopédabb", a szegénységgel és periferiális helyzettel legélesebben küzdő/játszó, immár a saját kellékeit is elhagyó, a Lomtár fázisán is túl lévő, végsőkig redukált előadásban sikerült Perovics Zoltánnak a legközelebb jutnia annak a spirituális minőségnek a megérintéséhez, melyet egész színházi pályafutása során kutatott. Azáltal, hogy a napi politikai aktualizálásokat mellőzve a történelmi-életrajzi szituáción túl nagy teret szentel előadásában a rabbi költői szépségű írásainak, egy különleges személyiség és egy kivételes elme tágasságába vezeti a nézőt. Ahogy az emlékezet megcsomózott fehér zsebkendője átváltozik a szemünk láttára a Tanítás Angyalává, majd pedig égbe tartó romolhatatlan bárkává lesz, mely mintha Mahler szimfóniájának hullámain lebegne már-már anyagtalanul a felsőbb régiókba a közönség néma áhítatától követve, úgy megy át a maga metamorfózisain a fekete tér is: a börtön falai "spiritualizálódnak", feloldódnak, s lábunk alatt nem a föld nyílik meg hanem a hit szakadéka egyetlen parányi fényponttal a horizont fölött.
Mindezt lágyan, szelíd öniróniával öleli körbe a keretjáték, a kis WC-papír zászló föl- és levonása, a rendező által alakított konferanszié avagy agent spirituel kommentárjai az előadáshoz, közönség segítségének kérése a hiányos technikai feltételek miatt, és végül a nézők megajándékozása/megszórása fehér vászonból tépdesett és megcsomózott kis emlékeztetőkkel, melyeket azonban vissza is dobhatnak, ha úgy tartja kedvük.
Azt nem tudhatom, merre vezet a Metanoia útja, de azt láttam, hogy július 24-én milyen lélegzetelállító eleganciával balanszíroztak a Van és a Nincs között.