Az előadás egyes szereplői egymástól erőteljes artikulációs kontúrokkal elválasztott nyelven szólalnak meg; beszélnek, visítanak, suttognak, sikítanak, vijjognak vagy ordítanak épp. A szereplők megszólalásai között, melyek a nézőtéren a történeti drámából berögződött befogadói reflexek révén mégiscsak a dialógus szükségszerű látszatát keltik, a fentebbiekből következően az artikulációs differencialitás mély árka húzódik; az egyes szereplők egészen sajátos, egyedített, mindegyikük karakterére külön-külön jellemző, így egészen aura-jelleget kapó akusztikai viszonyokba burkolva állnak és beszélnek az előadás hosszú állóképeiben. (...) A statikus színpadkép látszólagos merevsége és az alakok erős nyelvi diverzitása között hosszú, mély repedés fut végig az előadás során; ennek végigvihetősége számomra a darab egyik fő tétje volt. A színpadkép statikussága mellett a beszélők megszólalásainak artikulációs különbsége is nemcsak, hogy a darab végéig fennmarad, de az előadás középrészétől a szereplők szövegmondása zenei síkon is értelmezhető crescendóba csap át, mely a záró színpadképig
kitart (melyben egy addig lényegében tökéletesen passzív, a nézőknek háttal ülő női szereplő, aki persze szintén clown, föláll és fölolvassa a levelet, melyet Löw Immanuel egykori szegedi neológ főrabbi Móra Ferenc halálára írt). (...)
A színpadkép erős vizuális egysége és atmoszférikussága, illetve az ebbe beágyazott nyelv fenti sajátosságai számomra többször is a David Lynch-i Black Lodge-ot és annak állandó szereplőit (a törpe, az óriás, Bob, a démon, és mind a halottak) juttatták eszembe. (...)
Az előadás közben a mennyezetről lóg le – hisz a darab helyszíne az Artopéd szülőszoba – a vőlegény, menyasszony elé a megszülető gyermek; egy üres pólya. Amely az előadás középrész-beli crescendójának végére fölemelkedik. Ez a fölemelkedés (vagy a darab legvégén a deszkára tett kalapoknak a magasba, a fényinga-installáció tetejére való
fölhelyezése) épp a darab zeneisége és a színpadkép statikussága miatt sokkal inkább a szó legtisztább értelmében költői, mintsem a hagyományos színpadi értelemben drámai. Lepereg róla az egyértelmű fogalmi dekódolás, illetve annak még az igénye is. "Ne emeljük föl szívünket, / fölemelkedik az úgyis." – ahogy írja már Kemény István is idézőjelesen egyik nagy versének zárlatában.(...) a fókavadász szűkszavú, és az előadás többi szereplőjétől izoláltnak tetsző alakjában jól láthatóan modelleződik az, ami az előadás tömbszerűsége (vö. statikussága) kapcsán elmondható ezzel szinkronban fennálló nyitottságáról: a szükségszerűen létező szövegkönyv és annak konkrét artikulálása, avagy a szövegkönyv adott részlete a beszédszimulátor hangján és aztán a fókavadászén; mindezek számomra ugyanazt a szimultaneitást, vagyis a nyitottságot allegorizálják, mint az előadás végén elhangzó Lőw Immanuel-levél, melyet a szegedi főrabbi Móra Ferenc halálára írt, és amely egy másik, az egykori főrabbiról szóló Metanoia-előadással dialogizál (Előkészületek. Deszkák, pallók); a nézők karéjában álló installáció a kis
fakalapáccsal és a fényingával szintén ebből az előadásból került ide.
Az így felépített belső, illetve e formális önidézetek révén tágabb térben értelmezhető belső szimultaneitás épp azért lehet megtartó erejű, mert az előadás statikusságából fakadó zárt forma hitelesíti azt. Mire a fentebb említett repedés végigfut az előadás teljes felületén, abban a pillanatban utol is érte e repedés teljes, újbóli összeforradása.(...)