(...) A tér megint mélységében tagolt, és szerepet kapnak a karton árnyékfigurák, melyek a korábbi alkotásokban egy szintre kerültek az élőszereplőkkel, akik – esztétikailag a lehető legpozitívabb értelemben véve – el vannak embertelenítve, nem a jelentést közvetítik pszichologizáló stílusban, hanem kattognak, mint a gépek, akadoznak, mint a felhúzható automaták. Ilyen most is a fehér arcú clown dobos (Szokol Szilárd), aki eleinte mindig csak a levegőben dobol, majd mintha véletlenül találkozna a kezében lévő tárgy (vagy inkább a kéztárgy folytatása) egy másik tárggyal, meg is szólaltatja azt. És ilyenek a szintén clown stílusban vizualizált ápolónő és ápolt párosának figurái (Diószegi Ágnes és Greguss Erdélyi Hermina). Gyönyörűen „metanoiás” az öregasszony fehérbe pólyált rezgő feje és a távolba révedő nővér képe, akiknek a mikroportjai lőtt sebeket idézve tovább fokozzák a kísérteties hatást. Újdonság viszont a Peró-alkotások történetében a főszereplő alkalmazása. Nem mondható, hogy Erdély Andrea figurája nem volna „metanoiás”. Clown ő is fehér arcával, leszorított hajával,
fantasztikusan rafinált öltözékével, teljességgel idegen a kőszínházban megszokott jelenésektől, és csodálatos jelenléttel gazdagítja a Peró-világot. Lenyűgöző tehetséggel brillíroz a különböző karakterek között, másodpercek alatt bújik egyik bőrből a másikba, vált tónust. Szexi plázacicából náci diktátorrá változik egyetlen pillanat alatt, majd ezoterikus távgyógyítóként hipnotizálja a közönséget, mindegyik szerepében a hatalom működését illusztrálva. Ez a látottakba cselekményességet lopó, dramaturgiaképző színészi virtuozitás viszont bizony a színház apollóni oldalának tartozéka. Andrea figurája él (mennyire élőek villogó, fekete szemei!), lüktet és lenyűgöz, felbolydítja Peró kontemplációba bódító világát. (...)
Forrás: http://magazin.apertura.hu/szinhaz/csipetnyi-thealter/5893/